2. Így vagyunk, csak mi ketten

A stégen kéz a kézben, egy bájos szerelem története - fotó

2. Így vagyunk, csak mi ketten

Patrícia naplója 2. rész

 

A folyóparton ücsörögve döbbentem rá, hogy már órák óta csak a vizet bámulom, és nyár ellenére roppant hideg van éjjel fél egykor a stégen.  Mesébe illő lenne azt mondani, hogy ekkor lépett a nagy Ő a hátam mögé a pulóverét vagy egy pokrócot tartva, de persze nem így történt.

Mindenkinek a saját aktuális kapcsolata a legkedvesebb, legérdekesebb, és ez így van rendjén, tudjuk, ha a másik mesél valamit, akkor az csak részben marad a fejünkben, egészen nem lehet, hiszen nem a mienk. Ellenben én most megosztom veletek az utat, ami az esküvőnkig vezetett, és folytatom a múlt heti történetet.

Felkeltem a stégről, és a sátor felé indultam éjnek évadján. Páran még beszélgettek a régi faasztalnál, nem voltam álmos. Arrafelé vettem az irányt, hátha be tudok csatlakozni én is a beszélgetésbe. Örömmel fogadott mindenki; épp egy komolytalan, kukacoskodó hitvita közepébe csöppentem, ami be kell vallanom felkeltette az érdeklődésemet. Telefonok elemlámpájával világítottunk az asztal egyik végéből, így próbáltuk az éjjeli homályban felvenni a szemkontaktust, amiből természetesen hatalmas nevetések lettek. Nem szóltam hozzá a vitához, csak hallgattam, ugyanúgy, ahogy a srác velem szemben az asztal másik végén. Így telt az első este.

Másnap reggel a hitvita-csapattal kávéztunk, és az önvédelmi edzés megtartásának időpontjáról diskuráltunk, amit még ebédidő elé szerveztünk meg. Már én is a kommunikáció szerves tagjává váltam, így elegyedtünk szóba a sráccal, aki tegnap este még csak nézett rám, és együtt nevetett velem.

Ezen a nyáron lettünk egy pár. Nem is tudom, hogy történt, csak egyik dolog jött a másik után, félhullán fetrengtünk a csónakokban az egésznapos evezések és edzések után és csak nevetve beszélgettünk.

Pár nap múlva elcsattant az első csók, melyet még mindketten félszegen, titokban kezeltünk. (A tábori pletyka, mint tudjuk nem ismer titkokat, a sátornak is legalább négy füle van.)

Ekkor 17 éves voltam, azóta négy év eltelt és már együtt élünk lassan fél éve. Semmi pucc, egy kis albérlet, amibe otthonoson bekuckóztuk magunkat.

Mikor felmerült az összeköltözés, persze nem volt mindenben egyetértés, sok bökkenő volt, ami nemhogy az összeköltözést, de a kapcsolatot is ellehetetlenítette volna. Az egyetemek székhelye, az ingázások, a kései tanulások, hol legyen a lakás és közben még a munka.

Volt, hogy zavartuk egymást. Sose mondta ki, de a második hónap után tudtam, hogyha hangosan akarok tanulni, akkor hétvégére inkább barátnőmhöz, esetleg haza kell költöznöm. A mérnökök és a bölcsészek ritkán férnek meg egymás mellett békességben; meg kell találni a zajszintet, ami még nem zavarja a másikat, de nem is vagy túl csöndben, mert akkor akár egyedül is lehetne, márpedig nem azért költöztetek össze, hogy egyedül tengődjetek egy fedél alatt.

Már lógott a levegőben egy ideje a megnyugvás, az a békesség, ami elég ahhoz, hogy érezd az idő elteltével, hogy ő az, akivel le fogod élni az életed, akinek a csöndjét hallod magad mellett, akinek ismered a lépteit a lépcsőn fel, és meg tudod különböztetni bármelyik másik emberétől; egyszerűen tudtam, hogyha oda kerülne a dolog, habozás nélkül igent mondanék a közös életre, a családra, cicára, kutyára; egy szóval az együtt való megöregedésre.

Négy évvel később ketten ülünk azon a stégen, immáron tanulva az előző esetből, pulcsiban. Ugyanolyan cinkos mosollyal néz felém, mint a hitvitázós estén, átnyújtja a borospoharat, amibe a kedvenc vörösömet töltötte  ̶  még látszik a színe a sötétedés előtti utolsó sugarakban. Azt is látom, hogy tétovázik valamin, de még nem kérdezem, hátha csal elmerengett borozás közben. Át is futott a gondolat az agyán, a szemén látom.

-Egészségünkre. – mondja miközben koccintunk. – Emlékszel pár napja átmentem édesapádhoz kölcsönkérni a flexet? De emellett van valami, amit örökbe is odaadott, de csak egy feltétellel. Neked is bele kell egyezned.

Ekkor kérte meg a kezemet a legtisztább szeretettel, ott, ahol az egész kezdődött négy évvel ezelőtt, a stégen, kellemes hűvösbe, a legjobb barátaink társaságában, de mégis a nádas mögött elszigetelve, hogy csak ketten éljük meg ezt a csodát.

Szerző: Hellinger Patrícia Ivett

Vissza a Blog oldalra

Tekintsd meg esküvői ruha kollekciónkat!