Volt már olyan, hogy egyszer csak azon kaptátok magatokat: tetszik valaki, akiről néhány héttel vagy hónappal korábban még teljes meggyőződéssel kijelentettétek volna:
„Ő? Ugyan már. Egyáltalán nem az esetem.”
Aztán valami történik.
Éppen csak elkezdtem kamaszodni, amikor egy fiú szinte minden nap ott ült a haverjával a házunk előtti padon. A haverja az egyik szomszéd lány barátja volt, így rendszeresen összefutottunk.
Köszöntem nekik, mentem tovább.
A fiú pedig?
Nem tetszett.
Nagyon nem.
Aztán teltek a hetek, talán hónapok, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy amikor hazafelé tartok, már messziről a padot nézem.
Vajon ma is ott lesz?
Aztán feltűnt, hogy tulajdonképpen milyen édes a mosolya.
És azok a huncut szemek…
Na, azokkal már komoly problémák voltak.
Nem értettem saját magamat. Hogyan lehetséges, hogy valaki, aki néhány hónappal korábban teljesen hidegen hagyott, egyszer csak feltűnően sok helyet foglal a gondolataimban?
Akkor természetesen azt gondoltam, hogy ez valami különleges, megfejthetetlen dolog.
Ma már tudom, hogy a vonzalom pszichológiája ennél jóval kevésbé romantikus – és néha meglepően hétköznapi – magyarázatokat is ismer arra, miért kezd el egyszer csak tetszeni valaki, aki korábban teljesen hidegen hagyott.
Ismerősségi hatás – minél többször látom, annál jobban tetszik?
Az egyik ilyen jelenség az ismerősségi hatás, vagy más néven puszta kitettségi hatás (mere exposure effect), amelyet Robert Zajonc kutatásai tettek ismertté.
A lényege leegyszerűsítve az, hogy bizonyos körülmények között hajlamosak vagyunk pozitívabban viszonyulni ahhoz, amivel már többször találkoztunk.
Zajonc klasszikus kísérleteiben például különböző ingereket mutattak a résztvevőknek, és a gyakrabban látott dolgokat később sokszor kedvezőbben értékelték.
Persze ebből nem következik, hogy ha minden reggel ugyanazzal az emberrel utazunk a buszon, akkor előbb-utóbb fülig szerelmesek leszünk.
Az élet ennél szerencsére bonyolultabb.
De az ismételt találkozás segíthet abban, hogy valaki ismerősebbé, természetesebbé váljon számunkra. Több alkalmunk van megfigyelni, beszélgetni vele, felfedezni olyan tulajdonságait, amelyeket első pillantásra talán észre sem vettünk.
Pont úgy, ahogy én is egyszer csak észrevettem azt a bizonyos mosolyt.
Nem véletlen tehát, hogy annyi barátság és szerelem születik iskolákban, egyetemeken, munkahelyeken vagy olyan közösségekben, ahol rendszeresen találkozunk egymással.
Az is vonzó lehet, akit már jól ismerünk
Van valami megnyugtató abban, ha tudjuk, mire számíthatunk a másiktól.
Ismerjük a humorát. Tudjuk, hogyan reagál bizonyos helyzetekben. Láttuk fáradtan, jókedvűen, idegesen és akkor is, amikor már nagyon kellene neki a reggeli kávé.
Ez első hallásra nem különösebben romantikus.
Pedig az lehet.
A kiszámíthatóság ugyanis biztonságérzetet adhat. Egy régi barát vagy régóta ismert ember mellett nem feltétlenül kell mindent nulláról felfedeznünk.
Ez persze nem jelenti azt, hogy valóban tökéletesen ismerjük a másikat. A „tudom, milyen ő” érzése néha csalóka is lehet.
De talán ez is magyarázza, miért fordul elő, hogy valakire hosszú évekig barátként nézünk, aztán egy teljesen hétköznapi kedden egyszer csak arra gondolunk:
Várjunk csak… mindig ilyen jól nézett ki?
Vonzó, ha valaki figyel ránk
Kevés dolog esik jobban annál, mint amikor kiderül, hogy a másik valóban figyelt arra, amit mondtunk.
Ajánlottunk neki egy filmet – és megnézte.
Meséltünk egy könyvről – és elolvasta.
Megkérdezte a véleményünket valamiről, majd később elmeséli, hogy megfogadta a tanácsunkat.
Miért esik ez ennyire jól?
Nem feltétlenül azért, mert „kontrolláljuk” a másikat. Sokkal inkább azért, mert azt érezzük:
fontos neki, amit gondolunk.
Figyelt ránk. Értékeli a véleményünket. Hatással vagyunk rá.
Ez pedig az intimitás kialakulásának egyik apró, de fontos eleme lehet.
Egyébként itt rejlik egy egészen egyszerű ismerkedési lehetőség is: kérjünk véleményt attól, aki tetszik.
Nem kell rögtön életvezetési tanácsért folyamodni.
A „Szerinted melyik filmet nézzem meg?” lényegesen könnyedebb kezdés.
Egy apró szívesség közelebb hozhat?
Érdekes módon az is befolyásolhatja, hogyan gondolkodunk valakiről, ha teszünk érte valamit.
Ezt gyakran a Benjamin Franklin-hatással hozzák összefüggésbe: az elképzelés szerint bizonyos helyzetekben pozitívabban kezdhetünk viszonyulni ahhoz, akinek korábban kisebb szívességet tettünk.
Kölcsönadunk egy könyvet. Segítünk valamiben. Elküldünk egy linket, amit keresett.
Az agyunk pedig igyekszik összhangot teremteni a viselkedésünk és az érzéseink között: ha segítettem neki, valószínűleg kedvelem.
Ez azonban nem varázstrükk, és végképp nem biztos recept arra, hogy valakit meghódítsunk.
Tehát a:
„Kölcsönadnád a könyved?”
még rendben van.
A:
„Segítenél felköltöztetni a zongorámat a negyedikre?”
talán már kevésbé ígéretes nyitás.
Hasonló a hasonlónak örül?
„Te is ezt a zenét szereted?”
„Te is imádod ezt a sorozatot?”
„Te is inkább a hegyeket választanád a tengerpart helyett?”
Az ilyen apró egyezések meglepően jó érzést tudnak kelteni.
És nem feltétlenül azért, mert kizárólag a hozzánk hasonló emberek lehetnek vonzóak. A különbségek is lehetnek izgalmasak.
A hasonlóság azonban megerősíthet bennünket.
Ha valaki osztozik az értékeinkben, érdeklődésünkben vagy világlátásunkban, könnyebben érezhetjük azt, hogy értjük egymást.
A komolyabb kapcsolatoknál pedig valószínűleg nem az számít igazán, hogy ugyanazt a sorozatot nézitek-e, hanem hogy a fontos kérdésekben – család, életmód, jövő, értékek – mennyire találkozik a gondolkodásotok.
Bár természetesen az sem hátrány, ha nem kell minden este húsz percet vitatkozni azon, mit nézzetek.
És akkor ott van a külső…
Mondhatjuk, hogy „nem a külső számít”, de azért legyünk igazságosak:
valamennyire számít.
A fizikai vonzalomnak biológiai, kulturális és teljesen egyéni összetevői is vannak. Bizonyos arányokat, vonásokat vagy az egészséges megjelenés jeleit sokan vonzónak találhatják, miközben az, hogy konkrétan kinek mi tetszik, elképesztően változatos.
És szerencsére az is.
Mert ha létezne egyetlen objektíven tökéletes arc, a társkeresés meglehetősen kaotikus sportág lenne.
Ráadásul a külsőről alkotott véleményünk sem feltétlenül állandó.
Ha megszeretjük valakinek a humorát, a hangját, a gesztusait vagy azt, ahogy ránk néz, könnyen előfordulhat, hogy idővel fizikailag is egyre vonzóbbnak látjuk.
Talán ezért történhet meg az is, hogy valaki elsőre egyáltalán nem az „esetünk”.
Aztán mégis az lesz.
A vonzalom pszichológiája – akkor tulajdonképpen mi alapján választunk?
Ismerősség. Közös élmények. Figyelem. Hasonlóság. Biztonság. Fizikai vonzalom. Humor. Kémia.
És valószínűleg még rengeteg olyan apróság, amelyet nem is tudunk pontosan megnevezni.
A vonzalom ritkán egyetlen tulajdonság eredménye.
Talán éppen ezért olyan érdekes.
Van egy elképzelésünk arról, milyen ember tetszik nekünk. Magas vagy alacsony. Barna vagy szőke. Csendes vagy társasági. Sportos, művészlélek, öltönyös, borostás, szemüveges…
Aztán egyszer csak jön valaki, aki a lista felének sem felel meg.
Mi pedig azon kapjuk magunkat, hogy várjuk, mikor bukkan fel megint.
És hogy mi lett végül a huncut szemű fiúval?
Semmi.
Szerintem a mai napig fogalma sincs róla, mennyire odáig voltam érte.
Pedig ha akkoriban már tudtam volna, mi az a Benjamin Franklin-hatás, talán kölcsönkértem volna tőle egy könyvet.
Bár ahogy visszaemlékszem…
nem vagyok benne biztos, hogy volt nála könyv.
Szerző: Leniczki Csilla
Okleveles pszichológus, autogén tréner
Fedezz fel még több ötletet menyasszonyi ruhákról, esküvői trendekről és szervezési tanácsokról az Eklektika Esküvői Ruhaszalon blogján.
